2026. október 11., vasárnap
„Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,14)
Mindannyian szeretünk meghívást kapni. Jó érzés, ha valaki gondol ránk. Ha számít a jelenlétünkre. Ha helyet készít nekünk az asztalánál. A meghívás azt üzeni: fontos vagy, szeretném, ha velem lennél.
Jézus egy királyról beszél, aki menyegzőt rendez a fiának. Minden készen áll. Az asztalok megterítve, a vendégeket várják. A meghívottak azonban nem akarnak eljönni. Egyikük a földjére megy, másikuk az üzletével foglalkozik. Mindegyiküknek fontosabb dolga akad.
Ismerős történet. Hányszor mondjuk mi is, hogy nincs időnk? Majd holnap. Majd ha kevesebb lesz a munka. Majd ha rendeződnek a dolgaink…
Isten nem erőszakkal hív. Nem kényszerít bennünket az asztalához. Meghív, és szabadon hagyja a döntésünket. Talán éppen ezért olyan komoly a felelősségünk. Mert a meghívást vissza is lehet utasítani. De a példabeszédnek van egy másik, nyugtalanító része is. A király végül az utakról hívja be az embereket. Jókat és rosszakat egyaránt. Megtelik a terem. Mégis akad valaki, akinek nincs menyegzős ruhája. Ott van az ünnepen, de valami hiányzik. Nem a ruhája értékéről van szó. Sokkal inkább arról, hogy a meghívás elfogadása nem puszta jelenlét. Az ünnephez méltó lelkület is hozzátartozik. Nem elég belépni az ajtón, ha közben semmit sem akarunk megváltoztatni önmagunkban.
Kereszténynek nevezzük magunkat. Talán rendszeresen járunk istentiszteletre, imádkozunk, ismerjük az evangéliumot. De vajon látszik-e mindez azon, ahogyan másokkal bánunk? Tudunk-e megbocsátani? Észrevesszük-e azt, aki segítségre szorul? Van-e hely a szívünkben annak is, akit nehéz szeretni?
Jézus utolsó mondata szigorúan hangzik:
„Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”
Nem tudjuk, hányan lesznek a választottak. És nem is a mi dolgunk eldönteni, ki tartozik közéjük. Az evangélium nem arra hív, hogy mások üdvösségét méricskéljük, hanem arra, hogy a saját válaszunkat vizsgáljuk meg.
