2026. október 18., vasárnap

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!”
Mt 22,21

Sok közösséghez tartozunk. A családunkhoz, a munkánkhoz, egy országhoz. Feladataink vannak. Számlákat fizetünk, határidőket tartunk, igyekszünk megfelelni az elvárásoknak. Néha estére úgy érezzük: ma is mindenkinek jutott belőlünk valami. Istenre azonban már nem maradt időnk.

Jézus egy pénzérmét kér. Megmutatja rajta a császár képét. Az érme jelzi, kinek a pénze. De vajon az életünkön kinek a képe látszik?

A Szentírás szerint az ember Isten képmására teremtetett. Ez olyan méltóságot ad nekünk, amelyet sem rang, sem fizetés, sem mások elismerése nem pótolhat. És amelyet másoktól sem vehetünk el. Attól sem, aki gyenge. Aki másként gondolkodik. Aki semmit sem tud viszonozni abból, amit érte teszünk.

Megadni Istennek, ami az Istené, a hétköznapokban is feladat. Amikor becsületesen dolgozunk. Amikor nem alázunk meg valakit, pedig megtehetnénk. Amikor a saját előnyünkért nem hallgattatjuk el a lelkiismeretünket.

Mert a császár olykor többet kér, mint ami jár neki. Feltétlen igazodást. Hallgatást az igazságtalanság láttán. Olyan hűséget, amelyért önmagunkat kellene megtagadnunk. Ilyenkor különösen fontos tudnunk, kihez tartozunk.

Érdemes ma megkérdeznünk: kinek az elvárásai irányítják a döntéseimet? Miért mondok igent arra, amire belül nemet mondanék? És felismerhető-e még rajtam Isten képmása abban, ahogyan másokkal bánok?

A császárnak megadhatjuk a pénzét. A lelkiismeretünket azonban nem kell mellétennünk.