2026. július 5., vasárnap

„Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek!” (Mt 11,25)

Jézus szavai első hallásra meglepőek. Hiszen a tudás, a bölcsesség, az értelem önmagukban Isten ajándékai. Nem arról van szó, hogy Isten a tanult embereket elutasítaná, vagy a tudatlanságot dicsérné. Sokkal inkább arról, hogy vannak igazságok, amelyeket nem lehet pusztán ésszel birtokba venni.

A hit titkai nem vizsgakérdések. Nem azok értik meg legmélyebben Istent, akik a legtöbb könyvet olvasták, hanem azok, akik nyitott szívvel állnak elé. A „kicsinyek” azok, akik tudják, hogy szükségük van Istenre. Akik nem szégyellik beismerni: nem tudnak mindent, nem értenek mindent, de bíznak.

Sokszor éppen a saját bizonyosságaink, előítéleteink és önelégültségünk akadályoznak meg abban, hogy meghalljuk Isten hangját. Aki úgy gondolja, hogy már mindent tud, annak nincs mit tanítani. Aki viszont alázattal keres, az előtt új távlatok nyílnak meg.

Az evangéliumi történetben azt látjuk, hogy Jézust a gyermekek, az egyszerű emberek, a bűnbánók, a szegények értik meg először. Nem azért, mert okosabbak lennének másoknál, hanem mert szívükben van hely Isten számára.

Talán nekünk sem az a legfontosabb kérdés, hogy mennyit tudunk Istenről, hanem az, hogy mennyire engedjük őt közel magunkhoz. Mert az igazi bölcsesség nem a válaszok birtoklásával kezdődik, hanem azzal az alázatos felismeréssel, hogy Isten mindig nagyobb, mint a mi tudásunk.