2026. október 04., vasárnap

„A kő, melyet az építők elvetettek, mégis szegletkővé lett, az Úr tette azzá, és szemünkben csodálatos ez!” (Mt 21,42)

Fájdalmas, amikor az embert félreteszik. Amikor nincs szükség a munkájára, nem hallgatják meg a szavát. Úgy döntenek róla, mintha semmit sem érne. Ilyenkor könnyen elhisszük, hogy valóban fölöslegesek vagyunk. Mások ítélete lassan a saját magunkról alkotott ítéletünkké válik.

Jézus az elvetett kőről beszél. Önmagáról, akit elutasítanak. Aki mégis az új élet alapja lesz. A kereszt látszólag mindennek a végét jelenti. Isten azonban éppen ott nyit utat, ahol az ember már csak kudarcot lát.

Ez reményt adhat nekünk is. Mások elutasítása nem mond el mindent rólunk. Attól, hogy valaki nem ismeri fel az értékünket, még nem veszítjük el azt. Isten látja a csendben végzett munkát, az iránta tanúsított hűséget. A szeretetet, amely talán soha nem kapott köszönetet.

De az evangélium kérdez is bennünket: mi kit vetettünk el? Kinek a szavát nem tartottuk fontosnak? Kit ítéltünk alkalmatlannak? Jelentéktelennek vagy méltatlannak arra, hogy közénk tartozzon? Könnyű az elutasított ember helyén felismerni magunkat. Nehezebb észrevenni, amikor mi vagyunk az építők, akik félredobnak egy követ.

Krisztus arra tanít, hogy figyelmesebben nézzünk egymásra. Adjunk helyet annak is, akit eddig észre sem vettünk. És ha minket ér elutasítás, vigyük elé a fájdalmunkat.

Nem mindig értjük, mit épít Isten abból, amit mi veszteségként élünk meg. De bízhatunk benne: az ő kezében az elvetett kőnek is van helye.

Az emberek félretehetnek. Isten akkor is nevünkön szólít.